– Felemelnéd a lábad? – kérdezem, miközben a kanapé előtt menetelek a porszívóval. Napok óta sütök-főzök, reggel óta suvickolok, a lustaság démona meg csak itt tesped a kanapén, mint valami kiskirály a pokoli szemétdombján. Eldurran az agyam.

– Mi ez a nagy hajcihő? – néz rám Belader, de szófogadóan égnek emeli a lábát.

– Öt nap van karácsonyig és minden csupa piszok. Már megint nem mosogattál el magad után. A konyhában cuppog a padló, merő porcukor a pult, hogy a kiborított zacskó mézeskalácsról már ne is beszéljek.

– Ne is! És nem tudom, mit csinálsz, de most azonnal hagyd abba!

– Nem lehet! Kelj fel és csinálj rendet a hálóban, aztán hajtogasd a szekrénybe a tiszta ruhákat! Ha jönnek a vendégek, nem lehet ekkora kupi!

Belader nem mozdul. Továbbra is a tévét nézi. A porszívófejjel bokán csapom. Grimaszolva tápászkodik fel a helyéről.

– Én nem hiszem, hogy Lucifert nagyon aggasztaná, hogy szanaszét vannak a cuccaim, vagy kifolyt a puding a hűtőben.

– Kifolyt a puding a hűtőben?  – Felemelem a díszpárnákat és leszedem róluk a huzatot. – Ezeket pedig mosd ki, valamivel leetted. – Jobban megnézem, aztán megszagolom. – Ez ugye csokipuding? Mondd, hogy csokipuding!

– Angyalom, mi más lenne? – néz rám kétségbeesetten. – Nem szeretnél leülni egy kicsit pihenni? Hm? Nyugodj meg!

– Totálisan nyugodt vagyok, de még az ablakot is meg kell pucolni. Miközben bámulászol kifele, mindenhol ott marad az orrlenyomatod. Tudtad, hogy anélkül is kinézhetsz, hogy hozzáérnél az üveghez?

– A pultot később letörlöm és fel is seprek. Az ablak meg úgy tökéletes, ahogy van.

– Azt a szót, hogy tökéletes, nem ismerem, főleg, ha Uriel és Lucifer jön vendégségbe. Nem is hinnéd, milyen szőrszálhasogatók ezek! Mindennek makulátlannak kell lennie!

– Luciferről azért vannak ismereteim. Nehogy azt hidd, hogy a pokolban olyan magasak az elvárások… Raziel, figyelj rám egy percre – mondja, de nem nézek rá. Megyek tovább a nagyszőnyeg felé. Tele van szösszel, de az sem lepne meg, ha egy kiló kekszmaradékot kiszippantanék belőle. Hirtelen elnémul a kezemben a porszívó. Ez meg mi? Lehet, hogy elromlott? Hátrafordulok. Belader a fal mellett áll, a kihúzott dugót a kezében lóbálja.

– Azonnal dugd vissza! – szólítom fel, de csak megvonja a vállát. – Ha nem dugod vissza, én nem is tudom, mit teszek… – húzom fel magam, aztán váratlanul érzem, hogy a szárnyam megjelenik a semmiből és a levegőbe emelkedem. Belader döbbenten pillant fel rám.

– Angyalom! Azokat tedd el szépen és gyere le! Elhiszem, hogy feszült vagy, de bízz bennem, karácsonykor nem az a legfontosabb, hogy minden patikatiszta legyen! Ilyenkor az a lényeg, hogy együtt vagyunk, jó érezzük magunkat, finomakat eszünk. Kápise?

A szárnyam vihart kavar a nappaliban, párnahuzatok repkednek, az égősorok faágként lengedeznek az általam gerjesztett szélben.

– Nem hiszek neked! Mindenki ítélkezik. Mi van, ha nem elég jó, amit csinálok? Ha nem ízlik, amit főzök? Ha nem tetszenek az ajándékok?

– Jaj, mennyi buta kérdés egy ilyen okos angyaltól! – mosolyog rám. – Mondd meg őszintén, számít ez, ha egyszer itt vagyunk egymásnak? Van-e nagyobb ajándék az életben, minthogy mi együtt lehetünk?

– Hát én nem is tudom. Megmentettük Kendra életét, az emberiséget is kábé, ezek azért elég jó dolgok…

– Jól van, ezek is jó dolgok, csak szállj le végre a földre. Nem kell a hajcihő. Csak te kellesz. Együtt fulladunk a csokiba. Jó lesz, hidd el!

Fekszem az ágyon. Bambán nézem az ablakban vibráló, dobogó szívként lüktető égősort, amikor résnyire nyílik az ajtó, és megjelenik Belader süteményektől kikerekedett képe.

– Mizu, angyalom? – az államig húzom a takarót, és úgy csinálok, mintha épp a legédesebb álmomba merülnék. – Már dél van, fel kéne kelni – mondja.

Mivel nem felelek, leül mellém az ágy szélére, lehúzza rólam a takarót.

– Talán beteg vagy? – kérdezi.

– Mi? Én? Dehogy, csak olyan jól aludtam – fordítok hátat.

– Jó, mert ebédidő van, és nem látom, hogy fortyogna valami a konyhában.

– Rendelj pizzát – mondom rezignáltan, és kísérletet teszek, hogy újra a fejemre húzzam a takarót.

– A pizza jó, oké, de neked mi bajod? Mindjárt karácsony, rengeteg a tennivaló, nem heverészhetsz itt, kivéve, ha nincs valami nyomos okod.

Visszafordulok a hátamra és a szemébe nézek.

– Tegnap voltam a bevásárló központban.

– Na, az szuper! – lelkesedik. – És átjárt a karácsony hangulata?

– Nem állítanám. Az emberek jártak át. Tudtad, hogy odakint zombitámadás van?

Belader aggódva ráncolja a szemöldökét.

– Mire gondolsz? Pokolfajzatok lepték el a világot?

– Nem! Az emberek csak mennek és mennek, hömpölyögnek magukban motyogva! Mindenki bámul maga elé, vagy puffog, pampog. A játékboltban kis híján belöktek a plüssök közé.

– Jahh, képletesen érted. De csak vettél valami cuki ajándékot – mosolyog.

– Nem – rázom a fejem kigúvadt szemmel. – Kimenekültem. A cipőboltban kinéztem egy csizmát Kendrának. Az utolsó darab volt a méretében, de alig vettem a kezembe, egy nő mellettem termett és elvette, mondván, az unokájának tökéletes lesz. Majdhogynem vicsorgott, ahogy kitépte a kezemből. Ez biztosan nem normális. Nem találkoztam még zombikkal, de szerintem ő zombi volt.

 – Pokoli tapasztalataim birtokában mondom, itt nincsenek zombik, ez más. Azt olvastam valahol, hogy a karácsony egyszerre hozza ki az emberből a legjobbat és a legrosszabbat.

– Nekem mindegy, én ki nem megyek oda még egyszer. Nem vagyok hajlandó részt venni ebben a télbolyban. Szólj, ha vége – húzom magamra a takarót.

– Jaj, ne csináld már! Annyi ajándékot kell még megvennünk, és a karácsonyi vacsora alapanyagait is össze kell szednünk!

– Neeem! Nem kényszeríthetsz, hogy még egyszer bemenjek oda! – dörmögöm a párnába.

– Sosem tennék ilyet. Megígérem, hogy mostantól kezdve mindenhova együtt megyünk. Oké? Megvédelek, mint superman!

– Ki az a superman? – kérdezem, pedig valami rémlik régről. Szuperman, Batman, Pókember, ezek valami helyi hírességek.

– Superman az, aki megvédi Razielt a csizmalopó nénikéktől, Jó? De most kelj fel, dél van és korog a gyomrom. Olyan finom lenne egy márványkuglóf, sütsz nekem egyet?

– Hogyne. Mernék én ellent mondani a helyi supermannek?

A csapból is az folyik, hogy a karácsony elcsendesedés meg a szeretet időszaka. Kérdés, akkor én miért vagyok az idegösszeomlás küszöbén?  Én, aki egykor a tudás angyal voltam, most azon kapom magam, hogy gyomorgörccsel, teljes stresszben görnyedek a füzetem fölé, amin azt próbálom listába szedni, mi kerüljön a fa alá. Kezdetnek itt van életem démona, Belader. Honnan tudhatnám, őt mi teszi boldoggá, azon kívül, hogy amikor ébren van, csokit zabál és lehetőség szerint a véremet szívja. Ez az! Kell egy csokiszökőkút! Ilyet hol lehet kapni, vajon házhoz is szállítják? És ha nem tetszik neki? Miért ilyen nehéz ez? Valahogy ki kéne derítenem, minek örülne.

 – Te meg mit írogatsz? – Kellett emlegetnem, Belader máris itt ólálkodik. A hűtőt nyitogatja, nasi után kutat. Jó lesz a szökőkút.

– Az emlékirataimon dolgozom – hajtom be a füzetet faarccal.

– Elolvashatom? – kíváncsiskodik. – Érdekelnének a pikáns részek.

– Nincsenek pikáns részek. Amúgy ülj le, beszélnünk kell – mondom és a szemközti székre mutatok. Belader szófogadóan, de hatalmas sóhajjal foglal helyet.

– Már megint mit követtem el?

– Nem tudom, elkövettél valamit?

– Nem, de nem ettem meg az összes csokimikulást, ha arról lenne szó.

– Nem a csokimikulásokról van szó… – amikor eljutnak a tudatomig a szavai, felugrik a szemöldököm. – Álljunk csak meg! Az összeset? Hogy nem fájdul meg a hasad?

– A démonpocak bivalyerős és mélyebb, mint a pokol legmélyebb bugyrai – veregeti meg a hasát büszkén. – Szóval, mi a mai világvége téma.

– Az ajándékok. Segítened kell, fogalmam sincs, mit vegyünk. Nem akarok haszontalan dolgokat.

– Nekem vannak ötleteim. Lucifernek vegyünk egy rózsafüzért.

– Nem értem – ingatom a fejem. – Ez miért tenné őt boldoggá?

– Őt nem tenné boldoggá, engem viszont annál inkább. Imádom, amikor látványosan szenved. Kap egy ilyen meglepit, amiért alapból kitépné a gerincem, de most nem tehet semmit. Amúgy meg tudod, Lucifer minek örülne úgy istenigazán? A szárnyadnak. Vagy az, vagy vegyünk neki rózsafüzért, esetleg egy bibliát, az lenne még hatásos.

– Jó, lapozzunk, ráérünk erről később dönteni. Mi legyen Kendrának – nézek a füzetkémbe. – Neki rendelhetnénk valami divatos holmit, parfümöt, szereti az ilyesmit.

– Kendrának fésűt vegyünk, mert nem bírom nézni, hogy mindig kócos.

– Fésűt? – ismétlem zavartan.

– Igen, fésűt, Manuelnek meg egy dezodort, ha érted, mire célzok… – horkant fel és elkezd hintázni a széken.

– Belader, tapintatlan lenne ilyesmit ajándékozni másoknak. Nem illik. Számomra sem tejesen világos, mi a pontos értelme ennek a szokásnak, de biztos nem az, hogy mások ajándékaival csak és kizárólag magunkat tegyük boldoggá.

– Értem. Akkor vegyünk mindenkinek Playstationt meg hozzá játékokat.

– Azt meg miért?

– Mert úgysem tudják használni és akkor nekem adják. Van itt ész! – mutat homlokára. Csalódottan dőlök hátra. – Ha én boldog vagyok, mindenki boldog. Te is boldog vagy, nem?

– De, végtelenül boldog vagyok – motyogom, de közben tényleg boldog vagyok. Nem volt könnyű, de csak kiderítettem mi legyen Belader ajándéka.

– Azt olvastam egy cikkben, hogy a nők olyan rosszfiúkra vágynak, akik miattuk megjavulnak, a pasik meg olyan jókislányokra, akik a kedvükért rosszak lesznek – merengek az ablakpárkányon pipiskedve, égősorral a kezemben.

– Milyen igaz. Rólam álmodnak a nők – mondja Belader hókiflit nyammogva. – Jóképű vagyok és sármos, intelligens, vicces, egyszóval tökéletes. Te is ilyen pasit akartál, és bumm… Megkaptad. Szerencsés vagy.

– Ilyen pasira vágytam? Te miről beszélsz? Uriel varrt a nyakamba! Az elején kis híján kinyírtál! – nézek le rá. Milyen jó lenne az égősort a nyaka köré tekerni és egy kicsit meghúzni.

– Jó, a kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, de nézd meg most! – bekap egy újabb hókiflit, ami fehér bajszot rajzol a szája fölé. – A cikkre visszatérve, mármint, hogy a pasik mire vágynak, te is lehetnél kicsit rosszabb...

– Ennél is rosszabb? – kérdezem újra az ablakhoz fordulva. – Reggel nem ágyaztam be, előretolakodtam a bolti sorban, késve fizettem be a számlákat – sorolom.

– Nem teljesen erre gondolok. Lehetnél picit huncutabb, tudod… – búgja, majd megfogja a bokám.

– Ó! Ez jó! – kiáltok fel! – Tarts meg! Így elérem az ablak tetejét is! Nagyon nehéz ide felragasztani ezeket. A cellux nem tapad a falra. Állandóan leválik ez a vacak, lehúzza az égők súlya. Ne verjünk be pár szöget? Úgy tartósabb lenne.

– Nem kell, hogy tartós legyen, csak karácsonyig lesz fent. Legalábbis remélem. Egyébként miért nem használod a szárnyad? Akkor a mennyezetet is kidekorálhatnád, meg a tetőt, oda is kéne valami. Nincs még elég villogó vacak a házban – dünnyögi.

– A mennyezetet meg a tetőt? – ismétlem az utolsó ragasztócsíkot a keretre tapasztva. – Jó ötlet, de Uriel azt mondta, ne használjam az erőm, mert akkor ránk találhatnak a pokolfajzatok. Majd te felmászol a tetőre. A garázsban megtalálod a létrát. Ha itt végeztünk, kirakhatod a kültéri izzókat az ereszre, a girlandokat a verandára. Jaj, és a hóember, ne felejtsük el a hóembert! A kertbe ne tegyünk valamit? Vehetnénk egy szánt rénszarvassal! Figyelj, ideadnád azt? – mutatok az asztalon lévő dobozra. – Abban vannak a nagy hópihék meg a többi dekor.

Belader elengedi a lábam, a dobozhoz lép, belenéz.

– Te jó ég! – sóhajt döbbenten. – Kinyitottam Pandóra szelencéjét! – Mi ez a sok csillogós izé?

– Pandórát inkább ne emlegessük, nem hiányzik még egyszer az a cirkusz. Add inkább ide a dobozt. Az égősor alatt lesznek a hópihék és csak akkor látszanak, amikor este behúzzuk a függönyt? Mit gondolsz? – kérdezem, de nem várom meg a választ, mindegy, mi a felelet, itt hópihék lesznek. Mindent elterveztem. – A nappaliban a kanapéra ültethetnénk a manókat, a hógömbökből párat kirakunk a könyvespolcra. A hálóba csak a kék fényfüzért tenném, az angyalkás gyertyákat az éjjeliszekrényre. Szerinted egy tucat elég lesz?

– Hogy egy tucat elég lesz-e? – kérdezi Belader tátott szájjal. – Raziel, nekem egy angyal is bőven elég a házban! Amikor arra céloztam, lehetnél rosszabb, nem így értettem. Ennél már nem lehet rosszabb!

– Hé, Raziel, te meg mit művelsz? – Áll meg felettem Belader egy szál derekára tekert törülközőben. Reménykedtem, hogy szokásához híven megint órákig áztatja magát a habokban, de hát ember tervez, Isten végez. Ugye, Uram? – Pillantok fel elfogadható kifogások után kutatva.

– Én… Én csak rendet rakok a cipős fiókban – makogom, majd előrehajolok, hogy ne lássa, min ügyködök. Tisztában vagyok vele, hogy majd’ egy hónap van karácsonyig, de láttam a neten egy videót arról, hogyan készítsünk kreatív ajándékot és ezt mindenképpen ki akartam próbálni.

– Megfigyeléseim szerint két pár cipővel rendelkezel, plusz a papucs, ami a lábadon van – vonja fel Belader a szemöldökét. A haja nedvesen csillog. Igaz, hogy amolyan démonféleség, de mi tagadás, kedvemre való. – Szóval mit csinálsz, angyalom? – kérdi újra.

– Cipőket mondtam? – ráncolom a homlokom. – Úgy értettem a zoknikat szedem párba, abból van egy csomó. – Igaz, hogy azokat nem a gardrób aljában tartjuk, de ez most mellékes.

– Aha – Belader bólint, majd megadóan sóhajt és lehuppan mögém az ágyra. – Tudom, hogy ez nehéz időszak mindkettőnk számára. Engem is zavar a tehetetlenség, hogy el kell vegyülnünk a halandók között. Ez a kertvárosi környezet ráadásul igazi büntetés. Uriel és Lucifer jól kiszúrtak velünk. Ha reggel nem lapátolom el a havat, vagy nem viszem be a postát, megszólnak a szomszédok. A mindennapi bájolgás az őrületbe kerget. Megesz az unalom, még jó, hogy beesik néha egy-egy potyaküldetés. Annyira jó volt tegnap, amikor elkaptuk azt az alakváltót! Hogy meglepődött, amikor kitártad a szárnyad és lecsaptál rá.

– Ja, az jó volt – csípek az ujjaim közé egy szem rizst a zacskóból. A terv, hogy egyesével befestem őket, aztán kirakom a mintát, majd felragasztom a papírra, amit keretbe teszek és kész is az ajándék. Na, igen. Az elgondolás remek, de nagyon aprók ezek a szemek, hogyan lehet ezeket befesteni? Szükségem lesz egy csipeszre.

– Kár, hogy Uriel csak néhány ilyen ügyet ad. Rosszul viselem a tétlenséget.

– Akkor mosogass el – vágom oda, miközben továbbra is rizsszemet nézem. Nagyon érdekelne, miként lesz ebből tájkép. Az ég kékjéhez minimum hatféle szín kell, plusz ott az óceán, meg a naplemente, a homokos tengerpart, ez legalább két kiló rizs. Nincs is annyi itthon.

– Szerinted mikor folytathatjuk a küldetést? Sokan várnak arra, hogy végre összecsapjon a menny és a pokol, hogy az emberiség sorsa végre eldőljön! – magyaráz a hátamnak. Uriel megmondta, hogy egy ideig várnunk kell, de Beladernek nem erőssége a türelem, nem úgy, mint nekem. Ha a fene fenét eszik is, megcsinálom ezt a tájképet. A mintát kinyomtattam hozzá egy hete, Miami tengerpartja naplementekor, pont olyan, mint amikor Beladertől a szárnyacskás bokaláncot kaptam.

– De most komolyan, mi a bánatot csinálsz? – Belader hangja olyan közelről szól, hogy összerezzenek. Most veszem észre, hogy mellettem guggol.

– A zoknikat, mondtam már.

– De akkor miért van előtted két kiló rizs, zokni meg egy se? És a festék, meg az ecset? Azzal mi a terved?

Nagyot sóhajtok. Nem hiszem el, hogy még egy kis meglepetést sem tudok úgy elkészíteni, hogy ne trollkodna bele, de most már mindegy. Bevallom neki, min ügyködök.

– Milyen aranyos… – mosolyog elérzékenyülve, aztán megsimogatja a hajam. – Ennyire izgulsz a karácsony miatt?

– Már miért izgulnék? Ez csak egy földi szokás – kérem ki magamnak, de aztán elgondolkodom. – Ez az első közös karácsonyunk és nem igazán tudom, hogyan kéne csinálni. Az egyik szomszéd égőket tett a verandára. Nekünk is kéne? Tegnap a bevásárlóközpontban láttam egy hatalmas karácsonyfát, olyan gyönyörű volt. Óriási piros díszek voltak rajta meg girlandok.

– Szeretnéd, ha nekünk is lenne fánk? Én örülnék neki.

– Tényleg?

– Tényleg. Ha már itt ragadtunk, használjuk ki az alkalmat. Vegyünk ajándékokat, sétáljunk a karácsonyi vásárban, együnk sült gesztenyét, igyunk forralt bort! Építsünk hóembert! Élvezzük az életet! Rendezhetnénk egy karácsonyi vacsorát, ahová meghívunk mindenkit.

– Mindenkit? – nézek rá kérdőn. – Uriel és Lucifer egy asztalnál?

– Naná! – vigyorog kajánul. – Egy este alatt ezek tutira szétszednék egymást. Jó muri lenne.

– Az biztos. Viszont akkor te főzöl, mert abba biztosan belepusztulnak.

– Ez a beszéd! Szuper karácsonyunk lesz! Végre nem a világ megmentésén stresszeljük magunkat, hanem az ajándékokon! – ölel magához, aztán megpaskolja a vállam. – De most szedd össze ezt a rengeteg rizst, és csinálj belőle valami ehetőt, mert éhen halok.