Fekszem az ágyon. Bambán nézem az ablakban vibráló, dobogó szívként lüktető égősort, amikor résnyire nyílik az ajtó, és megjelenik Belader süteményektől kikerekedett képe.

– Mizu, angyalom? – az államig húzom a takarót, és úgy csinálok, mintha épp a legédesebb álmomba merülnék. – Már dél van, fel kéne kelni – mondja.

Mivel nem felelek, leül mellém az ágy szélére, lehúzza rólam a takarót.

– Talán beteg vagy? – kérdezi.

– Mi? Én? Dehogy, csak olyan jól aludtam – fordítok hátat.

– Jó, mert ebédidő van, és nem látom, hogy fortyogna valami a konyhában.

– Rendelj pizzát – mondom rezignáltan, és kísérletet teszek, hogy újra a fejemre húzzam a takarót.

– A pizza jó, oké, de neked mi bajod? Mindjárt karácsony, rengeteg a tennivaló, nem heverészhetsz itt, kivéve, ha nincs valami nyomos okod.

Visszafordulok a hátamra és a szemébe nézek.

– Tegnap voltam a bevásárló központban.

– Na, az szuper! – lelkesedik. – És átjárt a karácsony hangulata?

– Nem állítanám. Az emberek jártak át. Tudtad, hogy odakint zombitámadás van?

Belader aggódva ráncolja a szemöldökét.

– Mire gondolsz? Pokolfajzatok lepték el a világot?

– Nem! Az emberek csak mennek és mennek, hömpölyögnek magukban motyogva! Mindenki bámul maga elé, vagy puffog, pampog. A játékboltban kis híján belöktek a plüssök közé.

– Jahh, képletesen érted. De csak vettél valami cuki ajándékot – mosolyog.

– Nem – rázom a fejem kigúvadt szemmel. – Kimenekültem. A cipőboltban kinéztem egy csizmát Kendrának. Az utolsó darab volt a méretében, de alig vettem a kezembe, egy nő mellettem termett és elvette, mondván, az unokájának tökéletes lesz. Majdhogynem vicsorgott, ahogy kitépte a kezemből. Ez biztosan nem normális. Nem találkoztam még zombikkal, de szerintem ő zombi volt.

 – Pokoli tapasztalataim birtokában mondom, itt nincsenek zombik, ez más. Azt olvastam valahol, hogy a karácsony egyszerre hozza ki az emberből a legjobbat és a legrosszabbat.

– Nekem mindegy, én ki nem megyek oda még egyszer. Nem vagyok hajlandó részt venni ebben a télbolyban. Szólj, ha vége – húzom magamra a takarót.

– Jaj, ne csináld már! Annyi ajándékot kell még megvennünk, és a karácsonyi vacsora alapanyagait is össze kell szednünk!

– Neeem! Nem kényszeríthetsz, hogy még egyszer bemenjek oda! – dörmögöm a párnába.

– Sosem tennék ilyet. Megígérem, hogy mostantól kezdve mindenhova együtt megyünk. Oké? Megvédelek, mint superman!

– Ki az a superman? – kérdezem, pedig valami rémlik régről. Szuperman, Batman, Pókember, ezek valami helyi hírességek.

– Superman az, aki megvédi Razielt a csizmalopó nénikéktől, Jó? De most kelj fel, dél van és korog a gyomrom. Olyan finom lenne egy márványkuglóf, sütsz nekem egyet?

– Hogyne. Mernék én ellent mondani a helyi supermannek?